A keresztény szerzetesség a katolikus és az ortodox egyházak azon intézménye, amely az elsősorban az egyén tökéletesedését van hivatva szolgálni, az átlagosnál magasabb életeszményt állítva tagjai elé.
A keresztény szerzetesek ún. szerzetesrendekbe szerveződnek. Az életük a tisztaság, szegénység és alázatosság hármas fogadalmán épül fel.
A szerzetesrenden az egyházuk által jóváhagyott szabályok, regulák szerint élő és általában közös fedél alatt, kolostorban (rendházban, monostorban, zárdában, klastromban) lakó szerzetesek (barátok), illetve szerzetesnők (apácák) közösségét (szerzet) értjük. A szerzetesek megszólítása eltér a keresztény felekezetek hagyományaiban.
| Monasztikus életformák típusai | ||
|---|---|---|
| Név | Életforma | Megítélésük |
| anakhóréták | A sivatag és a puszta magányában élnek | jó |
| cenobiták | Már közösséget alkotnak | jó |
| remobothok, szarabaiták | A csavargó, léhűtő életet élő monachusok | rossz |
| girovágusok | vándor monachusok | rossz |
A modern világban a megváltozott körülmények és a szerzetesség számára megnyíló új feladatok megkövetelték a szerzetesi intézmény korszerűsítését, a világhoz való alkalmazkodását. Ezt a korszerűsítő munkát XII. Piusz pápa kezdte el. A szerzetességgel kapcsolatos első intézkedése az 1947-ben kiadott Provida mater Ecclesia apostoli konstitúciója. A női rendek reformjával foglakozó Sponsa Christi az apácák eddigi többnyire szemlélődő életmódját az új idők követelményeinek megfelelően a külső apostoli munkával próbálta összekötni.
| Megtalálható típusok |
|---|
| Bencések |
| Ortodox |
| Ferencesek |
| Pálosok |
| Ciszterciek |
| Kartauziak |
| Kamalduliak |
| Jezsuiták |
| Piaristák |
Kelet-Európában a vasfüggöny leomlása óta a szerzetesség nagy reneszánsza történt és sok korábban bezárt vagy részben elpusztult kolostort, rendházat nyitottak újra. A szerzetesség napjainkban virágzik Bulgáriában, Görögországban, Észak-Macedóniában, Oroszországban, Romániában, Szerbiában, továbbá a Szentföldön, Etiópiában, Grúziában és az ortodox világ más részein. Az Athosz-hegy autonóm állama továbbra is az ortodox egyház szerzetességének egyik központja.
A keleti és nyugati rendek közötti eltérések a nagy egyházszakadás után váltak egyre jelentősebbé. Az egyházszakadás után a katolikus szerzetesrendek különböző szabályokat, célokat dolgoztak ki saját maguk számára. Ezek azonban gyakran fennakadtak a Vatikán szűrőjén, ugyanis a pápák minden szerzetesrend szabályzatát és annak lényegi változtatását külön engedélyhez kötötték.
Amint azt már fentebb is említettük, a keleti ortodox kereszténységben a szerzetesség némiképpen eltér a nyugati, katolikus világ kolostoraitól. Az ortodox kolostorokban a vallásos áhítat a legfontosabb eleme maradt a szerzetesi életnek, a társadalomban végzett munka nem került előtérbe. A keleti kereszténységben ezenkívül nem alakultak ki olyan nagy, több kolostorból álló rendek, mint nyugaton.
A szorosan vett ortodox egyházakon kívül az ősi keleti keleti egyházakban is jelen vannak a szerzetesrendek. Ezekre eredetileg főként az ortodox típusú berendezkedés volt a jellemző, ami ma már sok esetben keveredik a nyugati világ normáival is. Főleg az örmény egyházban terjedt el a maroniták és baziliták rendje, de több más keleti ország kolostoraiban is megtalálhatók ezen szerzetesrendek követői.
A taizéi közösség nemzetközi ökumenikus szerzetesközösség, amelyet a svájci születésű Roger Schütz (Roger testvér) a burgundiai Taizében (Franciaország) 1940-ben alapított. A közösség vezetője 2005 augusztusától: a stuttgarti születésű Alois testvér. A közösség eszmerendszerének középpontjában a kiengesztelődés áll. A szerzetesközösség ökumenikusan szerveződik, így egyetlen keresztény egyház fennhatósága alatt sem áll.
